Kara táncol

Az idegeimen.

Egy napot töltöttünk együtt, de már kész vagyok tőle.

Azt, hogy egyik percről a másikra meggondolja magát minden tekintetben, azt valószínűleg nem direkt csinálja. Ebéd után elindulunk Zénóért, az óvodánál azt mondja, hogy ő farkaséhes, mire megbeszéljük, hogy akkor otthon ehet még, csak felszedjük Zénót, hogy hazavigyük, és már vágja is rá, hogy "ja, mégse farkaséhes". Ez oké.

Mindent kér, amit meglát, de már tudom, hogy mit NEM fog megenni, meginni, mert mindig megy a kukába végül, ezen is vitatkozunk, toporzékol, hogy kéri a Minimaxos szívószálat, meg a tejet, de tudom, hogy 3 korty után nem kér többet, mindig kidobom.

Kéri a ropit, amivel aztán elindul a tévé elé. Mondom neki, hogy nem ehet ropit a szobában, ha enni akar belőle, maradjon az asztalnál. De ő tévézni akar. Akkor tévézzen, de a ropi itt marad. De ő enni akar a ropiból. Akkor maradj a konyhában. Vitatkozunk.

Félóránként kérdezem, hogy kell-e pisilni, kakilni, persze nem, aztán egyszer csak szól, hogy bepisilt és bekakilt, a szoba közepén, a szőnyegre. 5 perce kérdeztem, hogy kell-e neki. Nem értem.

Vacsorázunk, tésztát kér. Eszik 3 falatot, nem ízlik a tészta (ebédkor még ízlett), ő virslit kér. Kezdem tépni a hajam, ezerszer megfogadtam már, hogy befejeztük az 5 féle vacsorát, hogy az egyik májkrémes kenyeret akar, a másik virslit, a harmadik halrudat, hogy nem lehet egyfélét főzni és úgy vacsorázni, kezdem baleknak érezni magam. Szóval mégse jó a tészta, virslit kér. Megkérdezem, hogy biztosan meg fogja-e enni a virslit. Leteszi a nagy esküt, hogy a virslit bizony megeszi. Elkezd magyarázni, hogy nem vágtam eléggé kicsikre a virslit, ez így nem jó. Leállok vele vitatkozni, hogy pont jó méretű a virsli. Közben odaadom Zénónak a tésztát. Erre kitalálja, hogy mégis inkább tésztát kér. Emlékeztetem, hogy megegyeztünk, hogy a virslit meg fogja enni, de nem érdekli.

Fürdeni nem akar. Elmagyarázom neki, hogy Zénóval már hajat vágtunk, hajat mostunk, megfürödtünk, pizsit húztunk, körmöt vágtunk, most már ő jön az esti programmal. Nem akar jönni, ölben kell kivinni a fürdőszobába. Rutinosnak érzem magam, amikor megkérdezem, hogy kell-e pisilni. Azt mondja, igen, aztán amikor egyet lépek a bili felé, ő úgy elrohan a szoba felé, mint akit puskából lőttek ki. Ilyen átverést, direktben, még nem csinált. Megint baleknak érzem magam. És komolyan azt érzem, hogy miközben folyamatosan szívat engem, figyeli, hogy mit lépek, meddig mehet el. Folyamatosan kóstolgat. Persze a vizes fürdőszoba padlón elcsúszik, elesik, sírás a vége. Nem jut el a szobáig, megszívta.

Fogat mosni nem akármivel szokott, a saját fogkeféje helyett a széljárás szerinti fogkefét választja, és hajthatatlan, neki csak a másé jó. Megint hülyének néz, őrlődöm, hogy vitatkozzak vele, erőlködjek, vagy hagyjam a fenébe.

Az esti mese az utolsó küzdelem minden nap, hiába mondom, hogy melyik mese lesz az utolsó, jön a nyavalygás, hogy még egyet meg még egyet. Nem tudom, hogy mikor teszek jót vele, ha hagyom, hogy irányítson, vagy ha nem.

Aztán az a szép, amikor éjjel felébred, szó nélkül átjön hozzám, és szó szerint arrébb lök az ágyon, hogy elférjen. Én meg csendben elsziszegem, hogy anyád. És ez még csak az első nap volt a héten.