Mese habbal

Mottó: három gyerek, tizenhét év, ezerhétszáz poszt // Emlékkönyvnek szánom ezt a gyűjteményt a gyerekeimnek és magamnak is, hogy ne felejtsünk el semmit, ami egykor fontos volt. Fotók, videók, érzések, emlékek, nyers adatok, nyaralások, szülinapi ajándékok, karácsonyok, bizonyítványok, és minden egyéb, ami végig kíséri az életünket. Másnak nem szórakoztató, de nekünk az. (Eredeti mottó - 2007) egy tejszagú gyermek és egy vér/verejtékszagú bodyguard naplója.

hétfő, szeptember 01, 2014

Az első nap után

Zénó lelkendezve jött ki az iskolából, azt mondta, ez volt a legnagyobb élmény eddig életében. Mondjuk a tengerben fürdésre is ugyanezt mondta egy héttel ezelőtt.

Kapott piros pontot, kétszer is vezette a kettes sorba rendezett osztályt a nap folyamán, ami csak a legjobbaknak adatik meg, kedvesek voltak a tanítónénik, elfogyott a tízórai, finom volt az ebéd, szóval minden oké volt. Csak az eső zuhogott egész nap, úgyhogy délután is elmaradt az iskolatáskás fényképezés.

Hazahozta a füzetcsomagot (ceruza, radír, zsírkréta, vízfesték, ecset, centi is volt a nagy mappában) és a munkafüzeteket, mindent becsomagoltam délután. A füzetcsomag a városháza ajándéka, a munkafüzeteket pedig az iskola fizeti mindenkinek. Könyveket a másodikosoktól kaptunk.


Karára sem volt panasz az oviban, már az ágyban volt, mire beengedték a szülőket, hogy elhozzák ebéd után a gyerekeiket, ebben ugyan nem értettem tisztán a koncepciót, talán csak a szoktatás kedvéért fektették le őket. Kapott egy lufit, amire Lilla néni angry birdöt rajzolt:


Délutánra mindketten elfáradtak, még veszekedni se maradt erejük. Hát mondtam én, hogy milyen nagyszerű ez a szeptember!