Rózi a NŐ

A gyermek szellemi fejlődésében kétségtelenül szemet szúr az a vonal, ahogy mentén egyre több nőies tevékenységet, mozdulatot vagy allűrt vélünk felfedezni. Olyan dolgok ezek, amiket a fiúk soha életükben nem csináltak, viszont tisztán tanult, utánzással felvett szokások se lehetnek, mert én magam se vagyok annyira csajos, mint amennyire a lányom kezd azzá válni.

Már hónapok óta érezhető a vonzódása a táskák, cipők, és ékszerek iránt. A cipőt értem, de a többit nem láthatta tőlem, ez biztos. 

 Babakocsit tologatni is látott engem, nyilvánvalóan, de én - lassan egy évtizednyi tologatás után - biztosan nem ilyen lelkesedéssel az arcomon csinálom.

 Soha nem hordom más cipőjét, Róza viszont már minden, számára elérhető cipőt, papucsot, és csizmát a lábára húz, és szerte szét hagyja őket a lakásban. Mindegy, hogy női cipő, gyerek méret, vagy férfi, és a magas sarok sem zavarja.

 Kalapokat úgy tud viselni, ahogy senki más a Földön.

 A retikül pedig földöntúli boldogságot okoz neki. Kipakol belőle mindent, simogatja a pénztárcát és utána visszapakol bele.

Azt pedig végképp nem tőlem tanulja, hogy minden reggel szeretetteljesen végig kell simogatni a vállfán lógó ruhatárunkat. Látszik rajta, hogy egyszerűen szereti a ruháit. Már azt is el akarja dönteni, hogy mit adjak rá, de egyelőre nem hajlok arra, hogy ezt figyelembe vegyem, nem vágyom arra, hogy egy kis diktátor nevelkedjen az emeleti púderszínű szobában.