A láthatatlan munka világnapja

Tegnap volt a láthatatlan munka világnapja. Hódos Hajni írása engem is megihletett. Nem is amiatt, ahogyan ő közelíti meg a témát, én inkább a házimunka kézzelfogható eredményének hiányában látom a nagy különbséget. Persze azt leszámítva, hogy ezért nem jár fizetés.

Bármilyen klasszikus foglalkozásnak van konkrét eredménye: ha építész vagy, felépül a ház, ha műsorvezető vagy, lemegy adásba a műsorod, ha projektet viszel, egyszer átadod és kiszámlázod, a rendezvények lebonyolításra kerülnek, az újságokat kinyomtatják, a kenyereket megsütik és eladják.

A házimunka meg olyan, hogy amit kitakarítasz, az holnap már megint koszos. Amit elmosogatsz, az hamar visszakerül a mosogatóba. A tiszta ruha a újra szennyesben végzi. Amit órákig főztél, azt fél óra alatt megeszik. Sosincs vége. Nem tudsz hátradőlni, hogy na, ezzel végeztünk. A füvet is hiába nyírod, azonnal elkezd visszanőni.

(
- És, első gyerek?
- Nem, utolsó!
)

Rosszabb napokon a kilátástalanság kerít hatalmába engem is. Végignézek a lakáson és az jár a fejemben, hogy mi a fenének porszívózzak, ha 2 nap múlva pont ugyanígy fog kinézni a padló? Majd porszívózok 2 nap múlva. De tényleg mi a fenének? Különösen kutyaszőrhullás idején szoktam hiábavalónak érezni a takarítási feladatot.

Most mit tegyek? Várjam, amíg minden gyerek elköltözik itthonról? Ez legyen az életcélom?

(
- És, várod már, hogy megtanuljon járni?
- Nem, azt várom, hogy mikor költözik el otthonról!
)

Persze vannak a gyereknevelésben mérföldkövek. Például amikor minden gyereked szobatiszta lesz. Az egy komoly lépés az általános jó közérzet felé. Elég rég volt olyan vasárnapi ebédünk, aminek a közepén nem kellett felszaladnom kakis pelenkát cserélni. Azzal az a baj, hogy hiába mosok kezet, utána érzem a kezemen a szagot minden alkalommal amikor a számhoz emelem a kanalat.

Vagy amikor lehet már úgy hétvégi programot tervezni, hogy nem az az origója mindennek, hogy ebéd után alváslehetőséget kell biztosítani a legkisebbnek. Egész napos program! Meg amikor a gyereked először elmegy valahová egyedül. Boltba bevsárolni, vagy később hétvégére barátokkal, sporttársakkal, és azt érzed, hogy megáll már a lábán  nélküled is. Nem aggódsz, nem félted.

(
- Azért vicces, hogy amikor a gyereked kicsi, alig várod, hogy megtanuljon járni, meg beszélni, aztán mikor megtanul, akkor meg azt hajtogatod neki, hogy maradj már végre csendben és ülj le a seggedre nyugodtan..
)

De az legalább vígasztal valamennyire, hogy a szolgálati időbe beleszámít a gyerekkel otthon töltött idő is. Ha még erre jönne rá a 40 év, tuti hogy nem érném meg a nyugdíjas kort.