A nagy pillanatok

A gyerek életének, fejlődésének nagy pillanatait mindannyian ismerjük, ha más nem, a reklámokból. Láttunk már első megtett lépéseket rögzítő telefonkészüléket egy pannon reklámból, amivel anya el tudja küldeni a frissen felvett mozgókép anyagot apának, aki az irodában dolgozik. Ugyanez az első kimondott szó esetén is játszik, tök ugyanaz. Amíg nincs az embernek gyereke, azt képzeli ez a két dolog számít nagy dolognak az életben. Az első lépés és az első szó.

Pár hete rájöttem, hogy ezekre hiába várok, a nagy pillanatok nem ennyire plasztikusak. A marketingesek meg mind hülyék és átverik az embert. Nekem, nekünk azok az emlékezetes pillanatok, amikor ráeszmélek, hogy a fiam tudata nyilvánul meg egy-egy mozdulatában vagy reakciójában. Amikor látom, hogy gondolkodik, emlékezik, eszébe jut valami, ami ugyanazon a helyen történt és közli is ezt a maga módján velem. Egyszer megpuszilgattam a hasát a kanapé sarkában. Röhögött, mint a fakutya, aztán provokált, hogy csikizzem tovább. Azóta, ha a kanapén jár, odamegy ahol ez történt, hátatfordít nekem, de visszafordul felém és vigyorog. Felveszi ugyanazt a pózt, menekül előlem, de azért visszanéz, hogy jövök-e utána. Lefekvés előtt ez különösen jó játék, mert kb 10 perc után olyan fáradt lesz a sok röhögéstől, hogy esik-kel, alig áll a lábán, és utána gyorsan elalszik az ágyában.

Zuhanyzás közben is játszik velem, elhúzza a zuhanyzófüggönyt és rám vigyorog. Aztán elengedi, a függöny visszalebben és kezdődik előről, ez már a kukucs játék. Egész nap vigyorog, mászik, átverekedi magát minden útszéli akadályon, és mindent gondosan megnyal. Legyen az a cipőm orra, a zokni a lábujjaim végén, a könyököm, tök mindegy, csak beférjen a szájába. De ha nem, az se izgatja nagyon.

A kis asztalt már el kellett tennem a tévé elől, mert az egész napot azon töltötte, rájött, hogy eléri a tévé tetejére tett távirányítókat, ha elég ügyes, és lábujjhegyre áll. Onnantól azzal telt a nap, hogy Z felmászik, J odamegy, leveszi, Z visszamászik, J odamegy, leveszi. Aztán elraktam onnan az asztalt, és most csak a tévé előtt tud ácsorogni, és kopogtatja a képernyőt. Tenyérrel, műanyag játékokkal, amivel épp eszébe jut. És minden este le kell törölni a képernyőről a nyálat meg a tenyérlenyomatokat, mielőtt bekapcsoljuk, hogy látni is lehessen valamit. De ennek is van jó oldala: eddig fél évente takarítottuk a készüléket.

Ezek persze elég rosszul mutatnának egy tévészpotban, mégiscsak érthetőbb az első lépésekre koncentrálni, a fáradt munkások a tévé elé rogyva aligha akarnak ennél bonyolultabb történetet kapni.

Zénó ma először nyálazás helyett a füléhez (!) emelte a telefonomat és gagyogni kezdett bele. Aztán pedig spontán belefújt egy sípba. Földbegyökerezett a lábam tőle. Magam se hinném, ha nem láttam volna. Komolyan, néha már azt hiszem, hogy csak azért nem derivál meg integrál kockás papíron, mert nem tudja kezébe venni a tollat.

Az pedig már teljesen megszokottá vált, hogy akárhova megyünk, mindenki elájul a gyerekemtől, legyen az rokon, ismerős, vagy tesco pénztáros. Hogy a játszótéren az anyukák ott hagyják a saját gyereküket és idejönnek hozzánk Zénóban gyönyörkodni, az is világos. Annyira el vagyunk kényeztetve, hogy ha belépek valahová és találok valakit, aki nem azzal kezdi, hogy 'Jajénmégilyengyönyörűgyereketazéletbennemláttam', akkor meg is sértődök, hogy mi az, hogy idehozom a világ leggyönyörűbb gyerekét, aztán annyit se mond, hogy 'Úristendegyönyörűgyerekénmégilyetazéletbennemláttam'.

- Egy elfogult szülő nyilatkozatát hallottunk, köszönjük, stúdió. -