Egy éven túl

Ahogy az én tüneményes, sosem hisztis, mosolygós fiam elkezdett járni tanulni, elkezdett megszabadulni ezektől a büszkeségre okot adó, nagyon pozitív tulajdonságaitól.

A babakocsit utálja. Ránézni sem bír, olyan erővel feszíti magát homorú alakba, ha nem akar beleülni, hogy alig tudom megtartani. És ordít. Az én fiam. Ordít. Meg vörös a feje az idegességtől.

Sétálni akar. De nem akármerre ám, hanem amerre ő akar. Hiába mondom, hogy a másik irányban parkolunk, és el kellene már érni a kocsit, ő megy az ellenkező irányba és nem tűr ellenkezést.

A játszótéren randalírozik. A hinta bébiknek való, az nem köti le hosszú időre, és egyelőre négykézláb végez helyváltoztató mozgást, a kismotorról se ér le a lába, de a csúszdán igazi pokolfajzattá válik és egyedül (!) indul el lefelé, akár 160 cm magasról. Nincs tériszonya, csúszni akar. A játszótérről hazaindulás egy rémálom, folyton maradni akar. Veszekedni még nem tud, hisztizni viszont már igen.

A bevásárlást sem tűri olyan jól, mint eddig, ki akar jönni a babakocsiból, feszíti magát, vörös fejjel ordít, aztán ha felveszem, akkor meg (1) letörik a kezem a súlya alatt, (2) minden cuccot meg akar fogni a szállítószalagon, és ordít, ha nem engedem. Mások megvásárlásra szánt élelmiszereit nem előnyös összenyálazni, de ezt se érti, hiába mondom.

Hazafelé a lépcsőn egyedül szokott már jönni felfelé, de néha elkalandozik, megáll, visszafelé indul el, aztán a végén csak meg kell fognom és felcipelni a pelenkás nagy fenekét, de az se tetszik neki, egyedül akar jönni. De mégse jön. Áááá.

Az etetést se szereti, minden áron egyedül akarja kanalazni az ételt. Azt meg én nem szeretem, mert a főzelékek nagyrésze cseppfolyós állapotú, nem akarom, hogy összeszerkessze magát főzelékkel. Így is takarítok eleget a konyhában. De ha én adom, az nem jó. Általában kiegyezünk abban, hogy nála is van egy kanál, meg nálam is, de szokott olyan hisziket levágni, hogy vörös a feje és kiabál, hogy belenyúlhasson a tányérba a kanalával. Hurrá.

Mindent egyedül akar csinálni. Sétálni, enni, lecsúszni, a kanapé támlájára felállni, mindent. Ezt hogy hívják? Önfejűség vagy önállóság?

Puszilgatni nem nagyon hagyja magát, csak ha annyira bele van merülve valamibe, hogy nem tűnik fel neki, hogy mi történik. Ha hozzám is bújik néha-néha, legfeljebb csak 2 másodpercre, aztán rohan tovább a dolgára. El is vagyok felejtve.

Bezzeg amikor rosszat álmodik éjjel. Akkor kellek neki.. Akkor senki más nem jó. Persze ilyen ritkán fordul elő, általában jól alszik.

Ezen is meglepődtem, a szülinapja után megint elhatároztam, hogy leszoktatom az éjszakai evésről, hadd aludjak már én is rendesen végre. sokáig röhögtem a bébipempők marketing szövegein, hogy 'Kedves Anyuka, akarja, hogy gyermeke átaludja az éjszakát? Vegye meg ezt a pempőt, mert ez olyan laktató, hogy reggelig alszik tőle a kisded.' Ja, ha ez így menne. Rohadt marketinges gerillák, rámennek a kialvatlan anyukák pénztárcájára egy ilyen ostoba, átlátszó szöveggel, és azt hiszik, hogy ettől a nép majd bedől és tömegek fogják vásárolni a vackaikat. Aztán egyszer vettem egy tejberizs pépet. Tejpépünk van, tejbegrízt is szoktam neki csinálni, de tejberizst nem, és Apának az a mániája, hogy rizst kell etetni a kis Razziával. Aztán bevált. Már az első éjszaka végig aludta az éjszakát. Döbbenet. Persze nem tudom, mi van benne, lehet, hogy csak simán altatót kevernek bele, tiszta átverés az egész, de működik.