Mese habbal

Mottó: három gyerek, tizenhét év, ezerhétszáz poszt // Emlékkönyvnek szánom ezt a gyűjteményt a gyerekeimnek és magamnak is, hogy ne felejtsünk el semmit, ami egykor fontos volt. Fotók, videók, érzések, emlékek, nyers adatok, nyaralások, szülinapi ajándékok, karácsonyok, bizonyítványok, és minden egyéb, ami végig kíséri az életünket. Másnak nem szórakoztató, de nekünk az. (Eredeti mottó - 2007) egy tejszagú gyermek és egy vér/verejtékszagú bodyguard naplója.

hétfő, március 14, 2011

Rituálék

Az esti fürdés végén a következő zajlik: Apa kiveszi a gyereket a kádból és jól lerázza róla a vizet. Közben Z megpróbál hangot adni, és röhög azon, hogy szaggatott lesz a hangja a rázogatástól. Aztán Apa a szőnyegre teszi, amíg leemeli a köntösét. Z minden este elmondja ilyenkor, hogy fázik. Aztán belebújik a köntösbe és jön a szokásos párbeszéd:
- Apa, most vegyél fel egy kézzel.
Apa a köntöst megragadva felemeli a gyereket egy kézzel, aztán megkérdi tőlem:
- Anya, kell nekünk ez a gyerek?
- Nem, dehogy kell. - mondom én.
- Akkor kidobjuk! - mondja erre, majd hóna alá kapja a gyereket és meglóbálja a levegőben, aztán Z fejével óvatosan megtolja az ajtót és elmennek pizsamát húzni.

Egyik este majdnem elfelejtettük a kis párbeszédünket, amit Z szóvá is tett:
- Apa, most szólalj meg, hogy 'kell nekünk ez a gyerek? nem. akkor kidobjuk' és utána nyisd ki a fejemmel az ajtót. 
Ekkor ugyanaz a gondolat suhant át mindkettőnk agyán. Hogy mit gondolhatnak rólunk az óvónénik, ha meghallják ezt a történetet.

1 Comments:

Anonymous Andi said...

Talán hallottak már ennél különbet is....

11:31 du.  

Megjegyzés küldése

<< Home