A gimnazista fiam

A gimnazista fiamra nagyon nagyon büszke vagyok. Borzasztóan lelkes, nyitott mindenre, mindenkivel barátkozik a suliban. Önállóan közlekedik a városban rollerrel, gyalog és busszal is, az iskola-iroda-otthon háromszögben, minden irányban. Itthon nyekergés nélkül megírja a leckét, és minden nap (!) megkérdi (!), hogy segítsen-e valamiben nekem.

Ennél a pontnál van egy olyan érzésem, hogy erre az iskolában biztatják, de ha nem önálló ötlet, akkor is örülök neki, gyakorlatilag mindegy is. És azért gondolom, hogy ez talán iskolai kezdeményezés, mert a szülőin minket is arra bíztattak, hogy vegyük ki a részünket a gyerek életéből: tudjuk mindig, hogy meddig van tanítás, mikor ér haza, mi a lecke, mit csinál suli után és mikor fekszik le a gyerekünk. Az első héten kapott, hosszabb távú házi feladatok (családfa 6 generációra vissza, herbárium, családtag jellemzése) is azt sugallják nekem, hogy nagy hangsúlyt fektet az iskola arra, hogy aktív kapcsolata legyen a szülőnek a gyerekkel, alapot adnak a közös munkához, az együtt töltött időhöz.

Szóval Zénó tényleg sokat változott az alsó tagozat óta, kezdi elhagyni a nagyképúségét, a nyári mélyvíz (egy hetes angol tábor a Kiskunságban, idegenekkel) után egyáltalán nem fél az új ismeretségektől, talpraesett, bátor kis kamasz lett belőle.

Ma azzal hívott fel suli után, hogy ott szeretne maradni a barátaival, és csak később jön haza. Ötödikes. Ez a második hét. Jót mosolyogtam magamban.

Van egy-két apróság, amin még csiszolni kell, van valahol ez zebra, amit valami miatt elkerül, meg a vasúti sineken se akart átmenni egyedül egyik reggel, de alapvetően (ahhoz képest, hogy 10 évig háztól házig autóval vittük mindenhová) nagyon sokat változott, és előnyére.

A jegyei is jók, a latint pedig kifejezetten szereti, pedig azt elsőre nem akarta elvállalni. Ahhoz képest szerintem az lett a kedvenc tárgya.