Amikor a lelkem megnyugszik

Emlékszem, pár éve folyamatosan arról győzködtük a gyerekeket, hogy nem is értik, hogy milyen szerencsések. Ez egy kicsit paradoxon, mert hogyan is lehet meggyőzni valakit erről, ha nincs összehasonlítása alapja? A mi családunk elég zárkózott, nem járunk össze baráti társaságokkal, főleg az után, hogy 40+ korunkban új városba költöztünk. A gyerekek is ugyanígy, nem szívesen vagy legalábbis nem gyakran járnak át a barátaikhoz. Ők online tartanak (főleg) kapcsolatot egymással. A kör ezzel bezárult.

Volt néhány alkalom a múltban, amikor a gyerekeinknek mégis volt alkalmuk rácsodálkozni az átlag magyar család mentalitására, "szakértelmére", az átlag szülők hozzáállására, nyelvezetére, szokásaira. Szállodákban például, svédasztalos reggelinél, vagy strandon. Forgott a szemük néha, amikor más anyukák rámordultak a síró, hisztiző gyerekeikre. Olyankor egyetértően bólintottunk. "Dehát csak álmos, fáradt, aludni szeretne", súgja nekem gyakran a 10 éves lányom, látszólag teljesen átlátva a szituációt. És szörnyülködve nézi a szülőt, aki viszont nem. Kezdik kapisgálni, hogy mire utaltunk.

A mi szerencsés gyerekeink nem ismerik azokat a legjellemzőbb problémákat, amivel más gyerekek rendszerint együtt élnek. Nincs jelen az alkoholizmus, az agresszió, nincs a közelben szociopata vagy nárcisztikus személy. Nem kell vakon utasításaokat követniük, többnyire érvelünk, elmagyarázzuk, értelmezzük a kéréseinket és elvárásainkat. Relatíve nagy szabadságot kapnak. Engedjük őket döntéseket hozni (egy határon belül), önállóságra neveljük őket és alapvetően nyugodt légkörben élnek. Nem mondom, hogy szentek vagyunk, de állítom, hogy a magyar átlag feletti nálunk a családi béke.

Az viszont mindig bántott egy kicsit, hogy ők - mivel ebből nem érzékeltek eddig semmit - alapvetően nem értékelik a helyzetüket. "Értékelik", idézőjelben, nem találok más szót erre. Természetesnek vesznek valamit, ami szerintem egy kincs. Azzal vígasztaltam magam mindig, hogy oké, majd meglátják. Majd ráeszmélnek, amikor elkezdik megismerni a barátaik családját.

Ez az időszak most jött el.

Azzal, hogy Zénó 17 évesen szorosabb barátságot ápol egy szűkebb csoporttal és gyakran, sok időt töltenek együtt, - elsőként hallomásból - elkezdte megismerni más kamaszok problémáit. Van olyan osztálytársa, akinek az apja óvszert dugdos a zsebébe és magyaráz neki a szexről elég gyakran, ami azért para, mert a srácnak nincs is barátnője. Ez azért elég frusztráló lehet egy kamasz gyereknek. Egymás után derültek ki ehhez hasonló sztorik.

Kara sokszor emlegeti azt az osztálytársát, aki nem szeret hazamenni, mert otthon nem szeretik. Így egyszerűen. Nem szeretik a szülei. Hozzá is teszi, hogy az a gyerek elég furcsa. Próbálok rávilágítani ilyenkor, hogy akkor legalább ők legyenek elfogadóak vele, az osztálytársai, mert pokoli élete lehet szegénynek, de hiába, Kara csak azt ismételgeti, hogy nem lehet, mert a srác teljesen gáz. Vérzik a szívem ilyenkor.

Furcsa volt az is, hogy annak ellenére, hogy Zénó a barátaival sok időt tölt együtt, mi sosem láttuk őket. Az az alap hozzáállásuk, hogy annál a gyereknél gyűlnek össze, akinél nincsenek otthon a szülők. Mondogattam, hogy hozzánk bármikor jöhetnek, várjuk őket, de mindig az volt a válasz, hogy a srácoknak (!) nem komfortos úgy vendégségbe jönni, hogy mi itthon vagyunk. Egy ideig ezt el is fogadtuk, de egy ponton azt mondtam Zénónak, hogy oké, de nekünk meg van egy természetes igényünk arra, hogy megismerjük az ő barátait. Akkor láttam rajta egy fura arckifejezést, aztán érezhetően elfogadta, mert a következő héten suli után 3 barátjával együtt jött haza. Megették az összes kaját, amit találtak a konyhában, és délutánig nálunk maradtak. Közben senkinek nem volt diszkomfort érzése.

A következő alkalommal 3 másik arc jött, szintén ettek-ittak, beszélgettek Apával is, mostanában többnyire még 4-5 körül is itt vannak nálunk, amikor én hazaérek. Megtört a jég.

Van egy gyúrós srác a csapatban, ő lelkendezve nézte az udvaron a gym-et. Beszélgettek KG-vel edzésmódszerekről, táplálékkiegészítőkről, mintha nem is Zénóhoz jött volna vendégségbe.

Aztán ahogy egyre több időt töltöttek nálunk, a "vendégek" elkezdtek rácsodálkozni a családunk dinamikájára. Egyszer vettem egy doboz málnát, de nem megenni, hanem főzni akartam belőle. Hazaértem, kerestem a málnát, kiderült, hogy Kara megette. Apa is, én is rácsodálkoztunk, ("Kara, megetted?!"), aztán legyintettünk és ezzel el is volt intézve, majd ha megyünk boltba, veszünk másikat. Erre a srácok ledöbbentek. "Ennyi?!" Mondom igen, mit kellene még mondanom? Egyesével mondták, hogy nálunk ilyenkor Anya ordibálna, hogy miért kellett megenni a málnát. Mi meg csak így, elfogadjuk? Mondom nekik: igen. Akkor az egyikük szájából elhangzott a tételmondat:

- Úristen, ez egy szeretetteljes család!

Majd hozzátette, hogy ha van egy szabad kanapénk, akár a teraszon, akkor szóljunk, ő szívesen beköltözik. Akkor még nem volt egyértelmű, hogy egy ilyen kamaszos odamondás volt, vagy tényleg ekkora a különbség a családjaink között.

Aztán volt olyan is, hogy Róza hazaért a suliból, Apa megölelte, megpuszilta, váltottak pár szót bizalmasan, mire abbamaradt a beszélgetés Zénó és a barátai között és Apa azt vette észre, hogy a nagykamasz társaság teljesen elhűlve nézi ezt a jelenetet. 

Pár nappal később kiderült, hogy nem csak kamaszos odamondás volt az előbbi. Egy esti bulin ugyanez a srác az anyukájával beszélt telefonon, egy másik fiú meg poénkodott a háttérben: "Tedd el a cigit, Szabi, nehogy meglássa a nyukád", telefonon.. Anyuka kiakadt, fenyegetőzni kezdett, ingerülten hazarendelte a fiát a buliból. Hány ilyen poént hallottam már én is.. 

A legjobb pedig az volt (eddig), hogy az iskolai sportnap után egy kisebb csoport megérkezett hozzánk, zuhanyozni! Nem hiszem, hogy csak azért, mert mi lakunk a legközelebb a sulihoz. Sokkal inkább azt látom emögött, hogy a sokat emelgetett diszkomfortról kiderült, hogy nincs is. Volt aki saját törölközővel érkezett hozzánk, szóval sok diszkomfort érzete nem lehetett annak, aki eleve úgy tervezte reggel, hogy délben nálunk fog zuhanyni. Ráadásul az egyikük lány volt.

Még erős vagyok, tartom magam, nem mondom a gyerekek arcába, hogy "Látjátok? Én megmondtam." meg hogy "Értitek már, hogy miről beszéltem éveken át?" Csak csendben megveregetem a saját vállamat (meg KG-ét is) és megnyugszik a lelkem.