Mese habbal

Mottó: három gyerek, tizenhét év, ezerhétszáz poszt // Emlékkönyvnek szánom ezt a gyűjteményt a gyerekeimnek és magamnak is, hogy ne felejtsünk el semmit, ami egykor fontos volt. Fotók, videók, érzések, emlékek, nyers adatok, nyaralások, szülinapi ajándékok, karácsonyok, bizonyítványok, és minden egyéb, ami végig kíséri az életünket. Másnak nem szórakoztató, de nekünk az. (Eredeti mottó - 2007) egy tejszagú gyermek és egy vér/verejtékszagú bodyguard naplója.

szerda, december 22, 2010

Zénó csacsog:

Segít beágyazni:
- Anya, repítsd meg a plédet. És most betesszük az ágyikó pocakjába?

Felmászik egy párnakupac tetejére, majd ledől onnan:
- Most liftezek, most dőlök. Most liftezek, most dőlök.

Alkudozunk lefekvés előtt:
- Mikor menjünk aludni?
- Bármikor, amikor csak akarjuk.
- Most menjünk?
- Nem, most még nem akarjuk.

Mondom neki, hogy most el kell indulnom:
- Jó, menj csak. Indulhatsz is azonnal.
- ?? És mikor jöjjek vissza?
- Bármikor, amikor csak akarod.

Játék közben:
- Úúú, ez nagyon komoly. Ez nagyon komoly.

Alvás helyett ül a bilin, este 11 körül:
- Hívjuk fel Apát.
- Most?! Apa alszik már.
- Nem, Apa dolgozik, hazament dolgozni.
- Igen, de már ő is alszik. Már mindenki alszik ilyenkor, csak Te nem.
- Meg Te se, Anya, mert Te meg játszol. (a gép elől rángatott ki, hogy kakilni akar.)

A banánt pedig nem karikákra kell neki vágni, hanem kerekekre.