A dolgos hétköznapok

Már a cím se igaz, mert hétvége van.

Most arról akartam írni, hogy milyen lazán beszélünk a gyerekek előtt, sőt a gyerekeknek arról, hogy őket valószínűleg elcserélték a kórházban. Ezt főleg akkor szoktuk mondani, amikor elmegy az eszük és össze-vissza beszélnek kisebb-nagyobb marhaságokat. Olyankor előszeretettel mondogatom, hogy kérem vissza a saját gyerekemet. Azt a rendeset, csendeset, szófogadót.

Ha bevalljuk, hogy nem cserélték el őket, akkor jön az, hogy meleg hangon mesélek nekik a szuper bentlakásos iskolákról. Főleg a Nógrád megyeiekről. Extrém esetekben a méltán jóhírű ukrán árvaházakról.

- De miért, mi a jó a bentlakásos iskolában?
- Hát, főleg az, hogy messze van.

Ma este nagyon felpörögtek lefekvés előtt. Már a fogmosás is botrányba fulladt, és ugyan a fiúk viszonylag hamar bementek a szobájukba, Róza nem bírt lehiggadni és megtalálta a füles kapaszkodós nagy ugráló labdáját amihez 2 éve nem nyúlt és elkezdett rajta ugrálni. Ekkor már majdnem este 9 volt. Normál esetben 8-kor megyünk feküdni. Kiabált, énekelt, ugrált és folyton leesett róla. Egy ponton már annyira röhögtem, hogy elkezdtem kiabálni Apának, hogy erről a műsorról ő se maradjon le.

Amikor Róza meghallotta, hogy Apát (a mumust) hívom, egy szempillantás alatt eldobta a labdát be a sarokba a helyére és elindult az ágya felé. Megnyugtattam, hogy csak azért hívom Apát, hogy lássa ő is az ugráló szemefényét, erre nagy boldogan ugrált tovább, majd arra kért:

- Akkor elmondod majd neki?
- Mit?
- Hogy csak néznie kell, de haragudnia nem.
- Aha, mindenképpen.

Én ma is fél 10-ig bírtam, általában akkor adom át a stafétát Apának, és elindulok fürdeni. Róza ma utánam szólt:
- Akkor szólsz Apucinak, hogy jöjjön fel hozzám?
Micsoda jellemfejlődés, alig fél óra alatt.

Mielőtt G felment hozzá, azért spontán kielemeztük a kialakult helyzetet:
- Csak tudnám, mivel érdemeltük ezt ki..!
- Nem tudom, de biztosan a Te hibád.
- Nem, szerintem Te rontottál el valamit.
- Én nem. Te!
- Nem, Te!

Amikor vége a napnak, és visszagondolok arra a temérdek hülyeségre, amit aznap/ma összehordtak, meg a sok kacagásra, szerencsésnek érzem magam. Nem kell nekem rendes, csendes, szófogadó gyerek! De ezt többnyire napközben még nem így gondolom. A pihenés óráiban, alvó gyerekek mellett valahogy átértékelődik minden aznapi történés.