Mese habbal

Mottó: három gyerek, tizenhét év, ezerhétszáz poszt // Emlékkönyvnek szánom ezt a gyűjteményt a gyerekeimnek és magamnak is, hogy ne felejtsünk el semmit, ami egykor fontos volt. Fotók, videók, érzések, emlékek, nyers adatok, nyaralások, szülinapi ajándékok, karácsonyok, bizonyítványok, és minden egyéb, ami végig kíséri az életünket. Másnak nem szórakoztató, de nekünk az. (Eredeti mottó - 2007) egy tejszagú gyermek és egy vér/verejtékszagú bodyguard naplója.

vasárnap, június 07, 2020

Kara készített rólunk képeket

Dolce vita, Vámosszabadin. Egy valóra vált álom. (Mások szerint 4 keréken guruló szervíz számla).


Kizárólag lehajtott tetővel közlekedem, még szemerkélő esőben is. Csatlakoztam egy FB csoportba is. Ezt mondjuk utólag megbántam, mert 2 téma köré szerveződik ott minden aktivitás: 1) kinek mi romlott el a kocsin (ez mondjuk kimondottan érdekes és változatos: reggelre beesett az oldalsó ablak az ajtóba, furcsákat mutat a kijelző, lehet-e közlekedni check engine felirattal, stb), a másik pedig 2) ki kit látott, kinek integetett, az visszaintegetett-e, és ha nem, miért nem, és mennyire bunkó, ha nem integetett vissza.

Egyrészt, én még ilyenről nem hallottam, hogy BMW-sek vagy Q7-esek integetnek egymásnak, és ha nem, miért nem. Azt se értem, hogy ha baja van a kocsinak, miért a FB csoportban keresnek megoldást, miért nem a szerelőhöz fordulnak.

Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor egy parkoló autót ábrázoló fotó alatt elkezdtek özönleni (!) a dícsérő szavak, hogy a tulajdonosa hogy tudott háttal leparkolni egy klasszikus méretű parkolóhelyre ezzel a kis gyösszel. Megnéztem, 3546 cm a kocsi teljes hossza! És hogy ki mikor tud/akar megtanulni parkolni (!) attól a nőtől, aki ott a kocsiját lefényképezte. Azóta úgy érzem, rossz helyen vagyok. :( És azóta sokkal gyakrabban használom a parking assist gombot az Audin :)