Mese habbal

Mottó: három gyerek, tizenhét év, ezerhétszáz poszt // Emlékkönyvnek szánom ezt a gyűjteményt a gyerekeimnek és magamnak is, hogy ne felejtsünk el semmit, ami egykor fontos volt. Fotók, videók, érzések, emlékek, nyers adatok, nyaralások, szülinapi ajándékok, karácsonyok, bizonyítványok, és minden egyéb, ami végig kíséri az életünket. Másnak nem szórakoztató, de nekünk az. (Eredeti mottó - 2007) egy tejszagú gyermek és egy vér/verejtékszagú bodyguard naplója.

kedd, május 01, 2007

21. hét

Voltunk a múlt héten orvosnál. A szokásos villámultrahang helyett most alapos vizsgálaton estünk át. Minden a legnagyobb oké. Igaz, nem jöttem rá, hogy a nőgyógyászatra a földszinti betegirányítóban be kell jelentkezni, de végül minden megoldódott.

A gyerek mozog, néha szemmel is láthatóan. A vérnyomásom jó, a vérképem jó, a gyereknek látszik minden ujja a kezén és a lábán is, megvan minden csigolyája, tele a gyomra és a hólyagja. Dobog a szive, ásít, kalimpál, pont ahogy kell.

Kicsit bárgyúnak érzem magam, amikor óránként teszek valami megjegyzést, mint például 'Zénót sétálni viszem', vagy 'Zénó nem kér enni', de szerintem lesz ez még rosszabb is. Már csak 4 hónap, de valószínűleg mégis átcsúszik szeptemberre.

A nevét viszont eldöntöttük. Ez is valami.