30. hét

Egyre gyakrabban fordul elő, hogy nehezen kapok levegőt. Nő a gyerek, meleg van, fáradékony vagyok. A lakásból nem nagyon járok ki.

Elolvasok viszont minden olyan weboldalt, ahol hetekre bontva közlik, hogy mi történik aktuálisan velem, a gyerekkel és mire kell odafigyelni az adott héten. Legnagyobb meglepetésemre minden helyen mostanra datálják azt a szorgos bevásárlást és főzési rohamot, aminek az a célja, hogy a gyerek apjának legyen mit elővenni a fagyasztóból amíg én kórházban vagyok (!), illetve legyen mit ennünk miután hazajöttünk a kórházból. Az okos weboldalak szerint fel kell töltenem a kamrát nem romlandó élelmiszerekkel és a fagyasztót kész étellel, hogy az éhenhalás veszélye elkerülhető legyen és teljes legyen a család miután kiengedtek minket a kórházból. Tejóég.

Azért ez messze van a valóságtól. Egy felnőtt ember el tudja látni magát, ez a legalapvetőbb különbség a felnőtt és a gyerek között, szerintem. Ha főzni nem is tud a pasas, el tud menni étterembe, gyorsétterembe, Tesco foodcourt-ba, tud pizzát rendelni, vagy szendvicset enni. Persze tegyük hozzá, az én gyerekem apja bármit megfőz magának, ráadásul rendszerint por alakú ételeket vesz magához shaker-ben felrázva, amihez megint csak nem kellek én.

Olvastam azt is, hogy másoknál a pasi nem segít a gyerek ellátásában, meg rá se lehet bízni egy-két órára sem, amíg az ember bevásárolni vagy fodrászhoz megy. Pedig az etetéssel meg a pelenkázással sem kell bajlódnia, csak őrizni a gyereket. A gyöngyfűző tanfolyamon is ezt mesélték a többiek, mindenki csak panaszkodott.

Ehhez képest szerintem alig fogom tudni kivenni a gyereket az apja kezéből és fondorlatosan fog elküldeni nap mint nap az edzőterembe, a gyöngyboltba, bevásárolni, vagy akárhová, hogy ő lehessen vele. Hogy ez normális dolog-e, örülök-e neki, és fogunk-e vitatkozni szülői identitászavar miatt, abba előre bele se merek gondolni. De még az is lehet, hogy örülni fogok neki.