Heti újdonságaink

Ezen a héten nagyon sokat fejlődött az én töpszli gyerekem. Például hízott: most már 3,5 kg fölött jár. Éljen.

Aztán a 2 fázisú gyermekem tovább fejlesztette a repertoárt és eszik-alszik helyett már eszik-alszik-kiabál. Titkon régóta várom, hogy új trükkökkel álljon elő, de én olyasmire gondoltam, hogy mondjuk beszél, vagy mászik, vagy mittudomén. Na mindegy.

Tegnap konkrétan majd megszakadt a szívem az én nehézsorsú gyermekemtől, amikor végigbőgte a délutánt, látszólag ok nélkül. Evett, kapott tiszta bugyit, a franc se tudja miért ordított olyan keservesen, de aztán este csak abbahagyta. Ja, kiabálás közben pedig engedély nélkül a hátára borult, holott megmondtam neki, hogy az az ő korában veszélyes mutatvány. Meg is fulladhat.

Bámulatos attrakció, és tényleg nem értem, hogy hogy fordulhat elő, hogy a 3 hetes gyerek kitakarja magát alvás közben (!), bár gyanítom, hogy inkább bicepszből kitolja magát előre a takaró alól, mintsem kitakarja magát konkrétan, de szerintem ez is egyedülálló teljesítmény és nem csak egy kezdő szülő elfogultsága.

Kevésbé bámulatos, viszont annál fájdalmasabb mutatvány, amikor kaja közben eszébe jut megnézni, hogy ott vagyok-e még (??), ami azt jelenti, hogy szájában a mellemmel egyszer csak hirtelen fejfordítás és a szemével elkezd keresni engem. Más kérdés, hogy a mellem meg maradna a helyén, így leginkább a leharapáshoz, vagy letépéshez tudnám hasonlítani a mozdulatot. Olyankor szoktam neki bájosan elmagyarázni: 'hát hova mentem volna, édes szívem, amikor ott lógok ki a szádból?'.

Mindezek ellenére még mindig hálás lehetek neki, mert a korábbi 3 helyett tegnap óta csak 2-szer ébreszt engem éjszaka kajáért. Hát így már sokkal egyszerűbb az életem. Ma reggel Apa meg is jegyezte, hogy mennyivel jobban bírom már az éjszakai megpróbáltatásokat, de szerintem csak jókedvre akart deríteni. Ez olyan rábeszélés féle volt, hogy érezzem, mennyivel jobban bírom már az éjszakai megpróbáltatásokat. Éljen.

De tényleg kezdem megszokni. A gyereket is, meg az új életformát is. A gyereket is meg kell ám szokni, mert ahogy a terhesség se tartott örökké, a gyerektartás is olyan átmeneti érzés egyelőre, mintha valaki más gyerekére vigyáznék egy pár hónapig, aztán majd elviszi vagy akármi. Nincs még olyan örökkétartó érzésem. A röghöz kötött életforma viszont tényleg csak pár hónapig fog tartani, egyelőre az utcára se viszem ki, mert könnyen kaphat még fertőzéseket, de a babakocsis sétálgatások ideje hamarosan eljön, aztán talán már emberek közé is vihetem, ha kialakul valami napirend, amivel számolni lehet.

Addig meg nincs más, mint átható humorérzékkel közelíteni az éjjeli felkeléseket, a végtelen ordítást, az állandó pelenkacserét, meg hogy melltartóbetét nélkül a legváratlanabb helyzetekben önt el a tej. De szó szerint. A megfelelő hozzáállás lényegesen megkönnyíti az anyává vedlésemet, mint annyi minden mást is az életben. Mert azért ne gondoljuk, hogy az anyák élete csupa vidámság és derű. Édes pici gyerekkel otthon lébecolni egész nap. Igen. Közben a szoptatástól elfogyok, fizikailag leépülök, a 3 óránkénti keléstől meg szellemileg lefáradok.

De virtuálisan veletek vagyok ma is.