Szürke hétköznapok

Zénó 2 hetes. Tegnap hagytam először magára (magára = én elmentem otthonról, ő meg maradt a nagyapjával), egy órára kb, de máris olyan lelkiismeret furdalásom lett, hogy visszafelé sírtam a kocsiban. Meg hiányzott is.

Pedig néha már tényleg falhoz tudnám vágni, mondjuk amikor éjjel bealszik kaja közben, aztán mikor letenném aludni, elkezd bömbölni, hogy éhes. Akkor visszaveszem, de enni nem kezd el még véletlenül sem, csak 1) ordít világnak, hogy éhes, vagy 2) nézelődik csendben, mint valami múzeumban. Én meg várok türelmesen hogy 1) észrevegye az orra előtt a tejet, vagy 2) észrevegye az orra előtt a tejet a múzeumban és folytassa végre az evést.

Az ilyesmit az ember nappal még elviseli valahogy, de éjjel nincs egy órám arra, hogy megvárjam, amíg telenyomja magát tejjel, ha nem eszik, lerakom, aztán magára vessen. Újrajátszhat 3 óra múlva. Nekem aludnom kell.

Persze azért nem lehet haragudni rá. Férfi még soha nem nézte ilyen őszinte áhitattal a melleimet. Persze ezelőtt nem is voltak ekkorák.