Határtalanul

 Kara 5 napos erdélyi túrára megy az osztállyal.

- Jaj, de várom már! Egy hét a tesitanárral. Ki fogjuk idegelni.

- Dehát úgyis nyugdíjba megy, nem?

- Nem tudom, mit tervezett eddig, de a túra után biztos meggondolja.

- És én, mit fogok csinálni egy hétig nélküled?

- Hát, tévézel!

Tavaszi szünet

Szeretem a tavaszi szünetet. Az olyan, mint a nyári, csak kicsiben.

Az idei 10 napos volt és Karának utolsó nap, pénteken jutott eszébe, hogy fizika beadandót kell csinálnia, mára.

Ez neki erős skill-je, hogy est 10-kor jut eszébe egy házifeladat, ami holnapra kell, egy-egy témazáró, ami hétfőn esedékes, vagy egy komplett olvasónapló abból a könyvből, amit még el se kezdett olvasni. Nekem is kialakult idő közben az az erős skill-em, hogy nem kapok idegösszeroppanást az ilyen alkalmakkor.

Szóval péntek. Fizika beadandó. Apa segíteni akart, de nem vágja fejből a hetedikes fizikát. Zénónak még friss az élmény. Karának még frissebb. Ez a 3 férfi olyan ötletelést, érvelést, számolást rakott össze, hogy öröm volt nézni a csapatmunkát. Beszkenneltük, emailhez csatoltuk (azt is meg kellett tanulni), kész.

Az egész folyamatban nekem egyedül az verte ki a biztosítékot, amikor a beadandó lapja előkerült az iskolatáskából:

- Jé, itt egy szendvics!

- Jaj, meg ne mutasd anyádnak..

- Jézusom!! Hány hetes ez a szendvics?! Hát már lassan ultrahanggal meg lehet állapítani a nemét!

Esti rituálé

 Kara és Macska között nagyon bensőséges a viszony.

6000 napja vagyok anya

- képzeld, szívem, a How-many-days kalkulátor szerint éppen 6000 nappal ezelőtt lettem anya.

- és milyen jól áll neked!

- ??

- ...az anyaság.

Macska a gyerekszobában

 

Felvételi

 

Ma reggel az utolsó gyerekem is le-felvételizett (le-fel: hehe) a kedvenc 8 osztályos gimnáziumunkba.

Zénót még könnyű volt rávenni arra, hogy készüljön fel tisztességesen, akarjon oda járni, mert neki akarunk jót. Karával már nehezebb dolgunk volt, de ész érvekkel meggyőzhető volt. Többet is kellett gyakorolni, de sikerült. Kevesebb pontszámmal, mint Z, de ő is bejutott. Rózával viszont megküzdöttünk.

Róza akaratos, önfejű, nem szeret megdolgozni a célokért, ráadásul ő abba az évfolyamba jár, aki 2020 tavaszán otthon tanult meg írni-olvasni-számolni. Vagyis nem tanult meg rendesen. Tetézte a bajt, hogy későb ébredtünk rá arra, hogy nem erőssége a matek. Értetlenül és elképedve fogadtuk, hogy alapvetéseket kell neki elmagyarázni. Meg hogy egyáltalán el kell neki bármit magyarázni. A 10-zel szorzást, például. Sokkal egyszeűbb bonyolult dolgokat magyarázni, rávezetni, analógiát keresni, modellezni, mint elmagyarázni valakinek azt, hogy egy számnak a tízszerese az ugyanaz, egy nullával a seggén. Nem érted? Miért nem érted? Nem értem, hogy miért nem érted. Egy évvel a felvételi előtt döbbentünk rá, hogy be kell hozni 3 év lemaradását 1 év alatt, ha azt akarjuk, hogy meg tudja írni azt a nyomorult felvételit. Most már ezt mondom: nyomorult felvételi.

Küzdelmes hónapok vannak mögöttünk. Már a nyári szünetben a korábbi évek felvételi feladatsorait gyakoroltuk vele, Apa és én felváltva. Nem ment. Szeptembertől már rajz szakkörre se vittük, hogy a heti 2 edzés mellett ne menjen el minden idő meg energia, maradjon a felvételi lapokra. Róza gyakran nem volt hajlandó bevonódni. Üveges szemmel nézett maga elé, sírni kezdett, látszott, hogy bezárult a feje. Olyankor abba kellett hagyni. És vészesen fogyott az idő. Nem tisztult a kép. Néha a 10-es szorzótábla legalapvetőbb részeit se tudta fejből. Többször jutottunk el oda, hogy nincs értelme csinálni, semmi nem lesz már ebből.

Az se volt tiszta, hogyha Róza folyamatosan panaszkodik a jelenlegi iskolájára, akkor az miért nem motiválja tanulásra, gyakorlásra, hogy itt egy lehetőség, a legkitűbőbb exit strategy. Minden nap hazajön a suliból, megállás nélkül panaszkodik mindenre és mindenkire, majd amikor ott a megoldás a problémáira, akkor nem hajlandó tenni érte. Az a legdühítőbb, amikor azt se írja le a papírra, amit biztosan tud. 

Néha én vettem át a tanár szerepét, néha G, próbálgattuk, hogy kire hallgat, kivel közreműködőbb. Kipróbáltunk több módszert. Szigort, következetességet, aztán viccelődést, lazaságot. Semmi nem használt. Random napokon volt eredmény, máskor meg semmi. A tiszta pillanataiban lehetett vele értelemesen beszélni a 8 osztályos gimi előnyeiről, a közösségről a mostani iskolájához képest, akkor úgy tűnt, hogy megérti, van egy kis lendület, aztán másnap megint kezdődött a hiszti.

Karácsony előtt rájöttem, hogy annyira rutinos kazinczys szülő vagyok, hogy elfelejtettem beregisztrálni a gyereket a központi felvételi folyamatba, november 30 volt a határidő. Asszem az a nap volt a mélypont. A december 23. Nem rémlik, hogy sírtam is, vagy sem, de ha tippelnem kell, akkor igen.

Januárban beadtam a jelentkezést, elfogadták.

Szilveszter után megpróbáltunk napi 2 feladatsort csináltatni vele, és már időre. Mivel nyár óta számtalan feladatlapot oldott már meg, a januáriak ismétlődtek, úgyhogy az eredmény egyre jobb lett, de persze, ha egyszer memóriából írta őket.

Magyarból mindig is látványosabb jobb eredményeket ért el a teszten, de a fogalmazásírást neki is én tanítottam meg, itthon. Nála az volt a kardinális probléma, hogy nem tud mesét költeni, történetet magától kitalálni. Erre az volt a megoldás, hogy akármi van, írjon megtörtént eseményeket a fogalmazásba: hétvégi közös játékot Esztivel, Emivel, ezt kb bármire rá lehet húzni. Ilyen gondunk se volt még soha korábban, a fiúkkal.

Gyötrelmes hónapok után, tegnap már nem ment suliba, mint ahogy korábban a bátyjai sem. Már csak beszélgettünk, memorizáltuk a praktikákat és elmentünk kettesben olyan helyekre, amiket szeret. Jókedve lett, nevetgélt egész nap. Reggel pedig elkísértem a kapuig. Még út közben is sokat röhögtünk. Abban a 3 percben, amíg átértünk a zebrán és elmentünk a kapuig.

Pontszám-eredmény pénteken, szóbeli kör márciusban, eredményhirdetés, beíratkozás áprilisban. Én pedig most hátradőlök, soha többet nem készítek fel senkit a felvételire. A megmaradt (kitöltött és kitöltetlen) feladatlapokat pedig Róza dobhatta ki a kukába, a saját kezével. Hú, de irigyeltem érte! Estére ment le a stressz, legalábbis rólam. Délutánig még random időpontokban remegni kezdtem, mint minden fizikai-mentális megpróbáltatás során: utólag. Addig, amíg kell, bírom. Utána leengedek. (Mint mindhárom szülés után, amikor vacogni kezdtem. Első alkalommal még G is megijedt az orvosokkal együtt, a harmadiknál már ő nyugtatta a szülésznőt, hogy nem lázas vagyok, csak utórengéseim vannak és ez nálam teljesen normális.)

A munka el van végezve. Innen már csak Rózán múlik minden, a következő 8 évben, akár felveszik, akár nem. 

Horgolás 2

 Idén karácsonykor elkészültek az első plüssállatok Róza műhelyében.