Karában van valami nagyon-nagyon különleges. Tehetség, valamiben, amit most még nehéz megfogalmazni. És amit én nagyon sokáig, évekig nem vettem észre, - vagy ha úgy tetszik -tudomásul.
Pár éve még csak azt láttam, hogy van egy szófogadó gyerekem, meg egy szófogadatlan. Hogy az egyik simulékony, a másik makacs. Az egyik kifejezetten könnyen kezelhető, a másik kifejezetten rosszul.
Akkor tűnt fel először, amikor 5 éves korában nevelési tanácsadóba vittem. Na nem a rossz magaviselete miatt, hanem iskolaérettségi felmérés miatt. Évvesztes ugyan, de csak néhány napon múlt, és az értelmi (matematikai, logikai és nyelvi) képességei alapján szerintünk már akkor megütötte azt a szintet, ami az iskolakezdéshez kell. Megkaphattuk volna Zénó osztályfőnökeit, és Kara úgysem kötődik az óvodához, sem pedig az óvónénijéhez. Az iskolai pszichológus elérakta azokat a számolási és logikai játékokat, amikkel az elsősöket szokta felmérni, azokban kiválóan teljesített. 5 évesen.
A nevelési tanácsadóban sokat kellett beszélni a gyerek fejlődéséről, a jelleméről, a képességeiről, és abban a pár órában, amikor meg kellett fogalmazni, szavakba kellett önteni a gondolataimat, meg utána, amikor feldolgoztam az élményeket, rájöttem, hogy a két gyerek nem jobb vagy rosszabb a másiknál, hanem csak másmilyen, Onnantól kezdve elég nyilvánvaló volt, amit addig nem láttam.
Azt tudtuk, hogy Zénó rám hasonlít, Kara pedig az apjára. Az éngyerekem-tegyereked duma nem vicc kategória nálunk, hanem tény. Zénó valóban kitűnő tanuló, ahogy én voltam sokáig, de semmiben nem kiemelkedő a tudása, ahogy nekem sem az. Minden tantárgyból tudja hozni az elvárt szintet, ahogyan én is, de semmiben nem mélyed el, ahogy én sem. A mai iskolai elvárás szerint, a jelenlegi osztályozási rutinban ő a jótanuló.
Kara viszont egész más. Hiába számol 20-as számkörben hibátlanul már 5 évesen, van egy olyan érzésem, hogy sosem lesz kitűnő tanuló. Ő pont az ellentéte Zénónak (ahogy én is Apának), egy-egy dolog köti le a figyelmét, és abban nagyon el tud mélyülni, kiaknázza, amit csak tud, minden más viszont le van szarva. Emiatt mondjuk sok türelem kell hozzá, meg egy adag szeretet, amivel el lehet viselni a furcsaságait, valószínűleg nem lesz könnyű utazás az élete, de csak ilyen szempontból. Más szempontból nagyon is az lesz.
Sokat gondolkodtam azon, hogy mit jelent az, hogy valaki tehetséges. A tehetséges gyerek/ember szerintem olyan, aki képes elmélyülni valamiben, ami foglalkoztatja és olyan részletekben képes látni, megismerni, megfejteni, kidolgozni, létrehozni valamit, egy gondolatot, tárgyat, problémát, eszközt, műalkotást, ahogy az átlagember nem képes. Ez különbözteti meg a festőművészt a szobafestőtől. Az írót a bulvárriportertől. Ehhez viszont nyilván az szükséges, hogy a számára kevésbé releváns információkat, teendőket háttérbe szorítsa, szelektálnia kell azt, hogy mivel foglalkozik és mivel nem. Ez egyszerű szemléletbeli különbség. Az iskolai környezetre visszatérve: a gond az, hogy az oktatási rendszer, az osztályozási szabályok szerint várhatóan az ő ellenőrzője tele lesz közepessel.
Nagyon ritka az ilyan képességű ember. Karában is csak azért fedezhető fel, mert ott van mellette a felnőtt megfelelője, és megdöbbentő, hogy ez a fajta tehetség, az átlagostól eltérő viselkedés, érdeklődés, koncentrációs készség már 5 éves korában ennyire élénken látszik.
Emlékszem, abban nagyon nem értettünk egyet a nevelési tanácsadóval, hogy Kara koncentrálási képessége alulfejlett vagy átlagon felüli. Szerinte nem elegendő még az iskolához, szerintem pedig bizonyos témákban és tevékenységekben messze meghaladja az átlagos 5 évesekét.
Az tisztán látszik, hogy ez a gyerek már most elég elszánt és elég öntörvényű ahhoz, hogy csak azzal foglalkozzon, ami boldoggá teszi. És ha megkapja azt az érzelmi támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy ezt a tulajdonságát megőrizze felnőtt koráig, akkor garantáltan boldog ember lesz. És minden bizonnyal sikeres is.
Amikor a nyári időszakra készültem, kerestem néhány olyan gyerekekkel végezhető kreatív elfoglaltságot, amivel Karának örömet lehet okozni. Egyéb esetben egész nap legózik. Volt egy olyan érzésem, hogy azért legózik naphosszat, mert szinte az az egyetlen alkotóterület, ami a keze ügyébe kerül, amivel ki tudja szolgálni magát önállóan. Tegnap egy szabad órában a kezébe adtam próba képpen egy halom geometriai formát, kartonpapírból kivágva. Azt mondtam neki, hogy a feladat ugyanaz, mint a legóval, építsünk belőle valamit. Először nem értette. Hosszas beszélgetés meg anyai demonstráció után leült és egymás után két alkotást rakott össze, amiket utána ki is festett:
Ügyesen bánt az eszközökkel, és az ecsethasználata már azért önmagában is meglepő, mert ceruzát nem szívesen vesz a kezébe, színezni pedig kifejezetten utál. Tényleg nagyon szelektív, hogy mi köti le és mi nem.
Most nincs tanulság a végén. Illetve az egész folyamat egy tanulság. Azért is furcsa nekem ez az egész, mert engem egész máshogy neveltek, kreatív gyerek neveléséhez vajmi kevés közöm van. Ha pedig a történet végéről visszatekintek az elejére, elég nyilvánvaló valami. Ha a szülői pályafutásom elején vagy azóta bármikor bárki megkérdezett volna, hogy milyen típusú gyereket óhajtok nevelni: rám hasonlítson vagy az apjára, elég nyilvánvalóan az utóbbit választottam volna. De amikor ott volt előttem az alapanyag, nagyon nehezen akartam elfogadni. De még nem késő. Szóval Zénó is úgy jó, ahogy van, és Kara is úgy jó, ahogy van, ez a lényeg.
