Mörbisch am see, Ausztria
2015. december 12.
Reggel 7-kor indultunk a csapattal, de ennek ellenére Zénó hamarabb fel tudott ébredni 6.00-kor, mint amikor iskolába megyünk. A pakolóban átszállt a csapat kisbuszába a többi fiúhoz, így mi ketten utaztunk Apával.
9-10-ig mérlegelés volt, Zénó a 38 kg-os súlycsoportba került, ahol többnyire nem sok kezdő van, így viszonylag kevés esélye látszott arra, hogy bárkit legyőzzön, neki most a tapasztalatszerzés volt a cél, meg hogy megérezze a versenyek hangulatát. Mérlegelés után tudtak reggelizni, amikor már 4 órája ébren voltak.
10-11-ig a bírók kisorsolták a párokat, a verseny 11-kor kezdődött. A terem egy fedett teniszpálya volt, fűtés nélkül, ülőhelyek nélkül. Zénónak kék mezt sorsoltak, ami szerencse, mert csak kék van neki. Mezvásárláskor Apa mondta ugyan, hogy vegyünk egy szettet (kék+piros), de én naívan megkérdeztem a gyereket, hogy "Milyen színűt szeretnél, kéket vagy pirosat?"
Kieséses verseny zajlott, tehát Zénónak egy versenyre volt esélye, amire ráadásul sokat kellett várnunk. Kb 14 óra volt, mire sorra került, egy Sebastian nevű helyi lakossal sorsolták össze, aki ránézésre legalább 11 éves volt, és sok év előnye volt birkózás terén is. Mondjuk vele is még szerencsénk volt, mert az osztrák csapat tele volt Idajev és Al Szuhajev nevű, kemény kötésű és mindenre elszánt tekintetű csecsen kisfiúval.
Zénó derekasan helyt állt, az első menet végén pontozódott ki, de az edzők és mi is nagyon büszkék voltunk rá. Először volt szőnyegen, figyelnie kellett a bíróra is, amit edzésen nem lehet begyakorolni, most tapasztalta meg, hogy milyen érzés az adrenalinfröccs, meg amikor sok ember előtt birkózik, és sokan szurkolnak neki.
Csalódottan jött le és kicsit sírt is, de főleg a nyaka miatt, amit olyan sokáig szorított az osztrák gyerek, hogy már fájt neki. Már majdnem sikerült megvígasztalnunk, amikor kiderült, hogy vigaszágon még van esélye tovább jutni, és még lehet, hogy versenyeznie kell egyszer, és attól viszont kétségbeesett és mondta, hogy nem akar. Apa ekkor vitte el mellőlem egy sétára, hogy lelket öntsön bele. Újabb mérkőzésre azonban nem került sor, a nap további részét a pálya szélén ácsorogva, várakozással töltöttük.
Az egyik szünetben valami oszták hagyomány szerint maszkba öltözött szőrös szörnyek jöttek be a terembe, és ijesztgetni kezdték a gyerekeket. Látványra se volt semmi, de konkrétan ijesztgették a népet és kolomp volt a hátukon, a hanghatással kiegészülve pedig tényleg döbbenetes volt az élmény.
Bogi sokat foglalkozott Zénóval, ápolta a lelkét, és taktikai tanácsokkal is ellátta:
Mi már a teremben elkezdtük visszaépíteni az önbizalmát, a nap végén már ő is arról beszélt, hogy ugye milyen ügyesen birkózott, de a további versenyzésről egyelőre nem kérdeztük őt, az még korai lenne. (tőlem is kérdezték már a szülőszobában, hogy mikor tervezünk következő gyereket, emlékszem, mennyire nehéz volt nem kimondani azt a választ, ami először eszembe jutott).
Mindenesetre 38 kg-ban nem sok kezdő van, tehát vagy megérti a kis agyával, hogy a tegnapi esemény nem vereség, nem kudarc volt, hanem az első lépcső az úton, és sok ilyen lépcső lesz még, mire meg tud nyerni egy meccset, vagy kihagyunk most néhány versenyt, esetleg le is fogyaszt egy alsóbb súlycsoportba és fizikailag-technikailag megerősödve, jövőre indul csak egy következőn. Erről leginkább az edzőknek kell beszélgetnie vele.
Néhány mosolygós csoportkép a nap végéről:
Szellemileg és fizikailag is elfáradva, este 9-kor értünk haza. Mamiéknak már lelkesen mesélte az eseményeket és büszkén mondta, hogy ügyesen versenyzett, jó munkát végzett tehát a szülői gyerekpszichológus csapat, aztán elővette a dobozából azt a birkózó aranyérmet, amit a nyári táborban a győztes csapat tagjaként kapott a házi verseny után , és a nyakába akasztotta.
